Kérdés:
Hogyan került a harcmûvészetek közelébe?
Válasz: A koreai háború után nagyon szegény
volt az ország. Azokban az idõkben az ember csak úgy
tudta testét és lelkét a legjobban megerõsíteni,
ha harcmûvészetekkel foglalkozott. Mint fiatal fiúnak
nagyon gyenge volt a testem. Ahogyan látható, az emberek
többsége magasabb és erõsebb nálam. Elõször
Taekwondot tanultam. Késõbb Hapkido-val kezdtem foglalkozni,
mert nem rendelkeztem azzal a testnagysággal és erõvel,
amelyre az olyan kemény stílusú harcmûvészeteknél
van szükség, mint a Taekwondo. A Hapkido inkább az
olyan kistermetû emberekre volt szabva, mint én, mivel ebben
lágy stílusú technikákat lehetett használni,
csukló feszítéseket és életponti támadásokat.
Kérdés: Hogyan talált rá a Hapkido-ra?
Válasz: Szülõhelyem, Andong nagyon kis hely volt. Ji
Han-Jae korábban Yong Sul Choi tanítványa volt, s
késõbb Andong-ban nyitotta meg iskoláját.
Ott tanultam másokkal együtt.
Kérdés: Volt-e arra lehetõsége, hogy Yong-Sul
Choi keze alatt tanuljon?
Válasz: Nem, soha nem tanultam nála. Késõbb,
a hatvanas-hetvenes években azonban többször találkoztam
vele az oktatók számára szervezett szemináriumokon.
A Hapkido-t eredetileg Hapki Yu Kwon Sul –nak nevezték.
Kérdés: Azonos volt a Hapkido-val?
Válasz: Igen, teljes mértékben. Choi nagymester legnevesebb
tanítványai voltak: Ji Han-Jae, Kim Moo-Hong és Suh
Bok-Sub. Rajtuk kívül volt még sok mester, de nem ismertem
mindegyiket.
Kérdés: Volt-e akkoriban öv- rangsor (?) a Hapkido-n
belül?
Válasz: Igen, akkoriban fehér, barna és fekete övesek
voltak. Csak három öv létezett.
Kérdés: Milyen volt a képzési rendszer a korai
években?
Válasz: Amikor a háború után hozzáfogtunk
a képzéshez, az iskolák többsége egyáltalán
nem hasonlított a mai iskolákra. Az iskolák rendszerint
raktárakban voltak. Padló nem volt, helyette piszok. Rizsszalma
zsákokat szereztünk, amelyekben babot vagy rizst tároltak.
Errefelé semmi ilyesmi nem látható, de Koreában
a rizsszalma zsákok használata mindennapi dolognak számított.
A zsákokat egy késsel kettéhasítottuk, majd
egy vagy két rétegben a földre fektettük õket.
Megfogta a port és tompította eséseinket.
Emlékszem, télen a padlót vízzel locsoltuk
fel, hogy ne porozzék. Olyan hideg volt, hogy a földre locsolt
víz rögtön megfagyott. Az edzés végére
persze minden elpárolgott. Az edzések rendszerint két-három
óráig tartottak. Egy órás edzés nem
létezett. Túlságosan könnyû lett volna,
gyorsan eltelt volna az idõ. Egy hét után a rizses
zsákok teljesen szétmentek. Újabb zsákokat
kellett leteríteni.
Amikor olyan magas szintû rúgásokat gyakoroltunk,
mint a forgó rúgás, akkor mindig elvágtuk
a lábunkat a rizsszõnyeggel. Mivel az edzést nem
lehetett félbehagyni, azért lábfejünket spárgával
tekertük körül jó szorosan. Néhány
hét múlva ezek a sérülések tökéletesen
begyógyultak.
Kérdés: Milyen volt a felszerelésük?
Válasz: Akkoriban nem nagyon volt felszerelésünk. Szereztünk
a hadseregtõl kiselejtezett sportzsákokat , s azokból
készítettünk öklözõ zsákokat
(?). Aztán kerítettünk rizszsákokat is, jól
megtömtük rizzsel, s így kemény rúgó
és öklözõ zsákokra tettünk szert
Kérdés: Tartottak edzéseket a szabad levegõn
is?
Válasz: Télen reggel ötkor keltünk. Kimentünk
a hegyekbe és a hóban tartottuk az edzést. Nagyon
érdekes volt. Ha az ember hegynek fölfelé fut, s közben
fatörzseket kell átugrálnia, akkor ugyancsak gyorsan
kell szednie a lábát. Ha nagyokat lép, vagy lassan
fut, elcsúszhat és legurul a lejtõn. Bokánkat
vastagon rongyokba bugyoláltuk, ami melegen tartotta és
megtámasztotta a lábunkat.
Manapság, ha rúgásokat akarunk tanítani a
tanítványoknak, rendszerint hosszú idõbe kerül,
amíg elsajátítják õket. Azokban az
idõkben sokkal hamarabb megtanultuk a rúgásokat,
mert az edzésidõk hosszabbak voltak, és teljes erõnkkel
azon voltunk, hogy testünket minél hamarabb megerõsítsük.
Kérdés: Mindebbõl az is következik, hogy napjainkban
az edzések teljesen mások. Ugye?
Válasz: Igen, nagyon különböznek. A mai edzéseket
egyszerûen nem lehet összehasonlítani a régiekkel.
Akkoriban arra törekedtünk, miként tudnánk minél
jobban megerõsíteni testünket. Az edzés után
hosszú-hosszú ideig az iskolában maradtunk. A tanítványok
kötelességei közé tartozott egyébként,
hogy edzés után kitakarítsák az iskolát.
Kérdés: Ez nem nagyon érvényes a mai iskolákra?
Válasz: Néhány önkéntes mindig akad.
De az emberek többségének nincs ideje edzés
után. Mindig nehézséget jelent, ha az ember segítséget
kér valakitõl. S mivel fizetnek az edzésért,
azt gondolják, hogy a takarítást a személyzetnek
kellene elvégeznie. Nem számít, hogy ki piszkította
össze e termet. Pedig mindenkinek rendet kellene maga után
hagynia, mert csak így tudja tiszteletét kifejezni a másik
iránt.
Kérdés: Miért jött annak idején az Egyesült
Államokba?
Válasz: 1973-ban érkeztem az Államokba hét
vagy nyolc más Hapkido mesterrel együtt, néhány
Dél-Kaliforniában élõ kollégám
biztatására és meghívására.
Ideiglenes munkavállaló vízummal rendelkeztünk.
Aztán úgy döntöttem, hogy maradok. Koreában
fõiskolás koromban megvolt a saját iskolám,
és éveken keresztül oktattam amerikai katonákat.
A közlegények tanítása hitette el velem, hogy
boldogulnék Amerikában is.
Kérdés: Gondolom, nagyobb lehetõségei voltak
akkoriban a Hapkido oktatásnak Amerikában, mint Koreában.
Válasz: Igen. Koreában túlságosan sok harcmûvészeti
iskola és oktató volt már akkoriban is. Dél-Kaliforniában
a nyolcvanas évek végén ott volt Bong-Soo Han mester,
majd 1971 körül Jong S. Kim mester. De az övéken
kívül nem volt sok Hapkido iskola.1974-ben mi hárman
aztán létrehoztunk egy Hapkido szövetséget.
Kérdés: Még mindig együtt vannak?
Válasz: Régi barátok vagyunk. Manapság mindegyikünknek
megvan a saját szövetsége, de azért szoros az
együttmûködés.
Kérdés: Alakított az oktatás technikáján,
hogy közelebb kerüljön az amerikai igényekhez?
Válasz: Amikor Koreában éltem, naponta két-három
órás edzéseket tartottunk, a hét hat napján
dolgoztunk, nem egyszer még vasárnap is. Akkoriban egy elsõ
osztályú fekete övet körülbelül két
év alatt lehetett megszerezni, ami körülbelül 700
technika elsajátítását jelentette. Amerikában
a tanítványaim egy órás edzéseken vesznek
részt, heti néhány alkalommal. Az én iskolámban
egy elsõ osztályú fekete övet körülbelül
három és fél év alatt lehet megszerezni. De
maguk a rendszerek eltérõek, mivel a tanítványaimnak
sokkal kevesebb idejük van.
Kérdés: Ön tehát összesûrítette
az anyagot és csökkentette a technikák számát.
Válasz: Így van. Koreában például én
még 18 különbözõ nyomásponti technikát
tanultam és tanítottam. Ideát képtelen vagyok
ennyi technikát megtanítani, mert hamar elszalad egy hónap.
Kevesebbet mutatunk a tanítványainknak, de jobban hangsúlyozzuk
a minõséget. Ezért öt technikát tanítok
meg a tizennyolcból. És még akkor is csak egy technikát
tanítottam meg az önvédelemre. Manapság tehát
ugyanazokat a Hapkido technikákat tanítom, amelyeket én
tanultam, csak kevesebbet.
Kérdés: Módosított-e az évek során
a Hapkido technikákon a hatékonyság növelése
érdekében?
Válasz: Koreában az oktató mutat a tanítványnak
egy technikát. A tanítványnak száz százalékosan
el kell fogadnia mindazt, amit mondanak neki. Nem változtathat
a technikán, nem vitatkozhat az oktatójával. Egy
dolgot tehet: minél többet gyakorolja a technikát.
Ebben az országban ez másként van. Ha én magát
tanítom, elõfordulhat, hogy egy-egy technika nem mûködik.
Maga megkérdezi, hogy mi ennek az oka. Nekem válaszolnom
kell. Ezért aztán elmondom, hogy én másként
csinálnám a maga testtípusával. Ha magas növésû
valaki, akkor így kell csinálnia. Ha nõrõl
van szó, vagy kevésbé erõs férfirõl,
akkor egy másik mód fog mûködni. Ebben az értelemben
a Hapkido-t továbbfejlesztettem. Vannak persze olyan technikák,
amelyek nem praktikusak és ritkán válnak be (mûködnek).
Ezeket ma már nem tanítom, csak a legmagasabb szinten. Mindennek
az az oka, hogy az ember idõbeosztása olyan zsúfolt.
Kérdés: Vannak-e az oktatással kapcsolatos különleges
élményei?
Válasz: Emlékszem az egyik tanítványomra,
aki rendõrtiszt volt. Egyszer megtanítottam neki egy nyomásponti
technikát. Nem sokkal késõbb sikeresen felhasználta
ezt a technikát, amikor kis energiával kimozdított
testhelyzetébõl egy nála jóval nagyobb, makacskodó
delikvenst. Másnap nagyon izgatottan jött be: „Kwo mester,
már használnom is kellett a technikát. És
mûködött!” Nem sokat gondolkozott rajta, egyszerûen
csak megcsinálta. Ellenfele meg volt döbbenve. Nagyon büszkévé
tett annak a tudata, hogy mûködött egy általam
tanított technika. Boldoggá tesz, ha segíteni tudok
valakin, aki tapasztalatlan és nem biztos abban, hogy valóságos
helyzetben meg tudja magát védeni. Az ilyen dolgokra emlékszem
leginkább.
Kérdés: Manapság a tanítványokat gyakran
megzavarják azok a hasonlóságok, amelyek a Hapkido
és más, eklektikus harcmûvészetek között
vannak, mint például a Hwa Rang Do vagy a Kuk Sool Won között.
És valóban, a kezdõk számára ezek azonos
technikáknak tûnnek. Mit tesz akkor, ha a tanítványai
arra kérik, hogy magyarázza el az eltéréseket?
Válasz: Lássunk egy példát. Tegyük fel,
Ön iskolát akar nyitni. Mondjuk, a Hapkido tudása a
Ji Han-Jae által tanított rendszerben gyökerezik, de
Ön mégis úgy dönt, hogy néhány technikát
máshogyan fog tanítani, mert azok jobban beválnak
a gyakorlatban. Noha gyökerei a Ji Han-Jae féle rendszerben
vannak, a harcmûvészetet mégis kicsit másképpen
ûzi. Ez már nem száz százalékosan a
Ji Han-Jae féle Hapkido. Még Hapkido-nak nevezzük,
de már valami más. Aztán Ön tanulmányozza
a Kempo-t – esetleg új technikákat dolgoz ki és
ezeket is hozzáadja az eredeti rendszerhez. És elõbb
utóbb eljut arra a pontra, amikor már nem beszélhetünk
többé Hapkido-ról. Keres egy új nevet ennek
a stílusnak. Olyan új stílusról van szó,
amely a Hapkido-ban gyökerezik. Elõfordulhat aztán,
hogy az Ön által kidolgozott rendszert új névvel
illeti, mert Ön nevet akar szerezni a szakmában. Néha
az is elõfordul, hogy az új rendszer létrehozója
megtagadja a gyökereket. Történetileg nézve a
legtöbb harcmûvészetnek neve sincsen. Ezek egyszerûen
technikák gyûjteményei. Akárhogyan, a harcmûvészetek
így alakultak ki történetileg.
A Hapkido, Kuk Sool Won és a Hwa Rang Do hasonlítanak egymásra
és mégis különböznek is egymástól.
Például az egyikben több kínai hatás
található, s ez a technikák eltérõ
végrehajtásában jelentkezik.
Kérdés: mindegyik harcmûvészetre igaz, hogy
az idõk során növekszik és fejlõdik.
Milyen fejlõdésen ment keresztül a Hapkio?
Válasz: A napjainkban gyakorolt Hapkido lényegében
megegyezik a negyven ével ezelõtt ûzött Hapkido-val.
Voltak persze mesterek, akik új technikákkal gazdagították.
Bõvült abban az értelemben is, hogy az eredeti technikák
új kombinációit is használják.
Kérdés: Amikor a „kombináció”
szót használja, arra gondol, hogy egyes technikákat
összekapcsoltak, és így új és bonyolultabb
kombinációkat hoztak létre?
Válasz: Igen, errõl van szó.
Kérdés: Sokat változott a Hapkido az elmúlt
húsz év során?
Válasz: Sokat. Itt és Koreában is számtalan
modern stílust fejlesztettek ki. Koreában Oh Se-Lim, a Koreai
Hapkido Szövetség (Korea Hapkido Federation) elnöke kedvezõ
légkört teremtett ahhoz, hogy egységben tartsa a szövetség
embereit.
Kérdés: Hogyan fog fejlõdni a Hapkido a jövõben?
Válasz: Úgy gondolom, nagyobb súlyt fognak fektetni
a lelki (mentális) fegyelemre, a test és a lélek
integrálására. Nagyon sokan vannak például,
akik nem rendelkeznek természetes ügyességgel vagy
hiányzik az önbizalmuk, és gyenge a testük. Ha
csak fizikai gyakorlatokat /technikákat akarunk az ilyeneknek megtanítani,
nem sok eredménye lesz. Lehetetlen megtanítani õket
arra, hogyan hajtsanak végre egy megfelelõ oldalrúgást,
öklözést vagy dobást. Elõször lelkileg
kell megerõsíteni õket, s csak aztán következhet
a testük. Érezniük kell: „A lelkemet már
ellenõrzöm (uralom), most hozzáfoghatok a testem edzéséhez.”
Kérdés: Tehát úgy gondolja, hogy a jövõben
nagyobb súlyt kell majd fektetni a lélek megerõsítésére
(edzésére)?
Válasz: Így van. Ez hiányzik most az embereknek.
Ez teszi majd a harcmûvészet oktatókat igazán
sikeressé. Ha az ember csak egy technikát akar elsajátítani,
számtalan videó vagy könyv áll rendelkezésére.
A harcmûvészet filozófiájának elsajátítása
nélkül veszélyes lehet egy-egy technika megtanítása.
Csak egy példa: a tanítványból bandita is
válhat. Mondjuk, ha a barátomat otthon tanítom a
garázsban, akkor is adhatok neki a puszta technikánál
valami többet: a harcmûvészet történelmét,
filozófiáját, tiszteletet.
Kérdés: Biztos vagyok abban, hogy az évek során
jelentkeztek Önnél olyan emberek is az iskolába, akiknek
jellemük, morális alapállásuk megkérdõjelezhetõ
volt. Hogyan kezeli az ilyen helyzeteket?
Válasz: Rendszerint azt mondom nekik: „Nem fogja tudni megtanulni
ezt a harcmûvészetet.” Legtöbben persze nem hisznek
nekem. Azt mondják: „Miért ne tudnám megtanulni?”
Mire én: „Úgy látom, maga így meg így
viselkedik. Rossz szokásai vannak. És mivel nem tud változtatni
ezeken a szokásokon, a harcmûvészetet sem fogja tudni
elsajátítani.” Emberünk aztán igen megharagszik
– nem énrám, hanem saját magára. Látja,
ahogyan a többiek tanulnak és azt gondolja magában:
„Ez nem mehet így tovább! Én is meg akarom
tanulni.” Az általam használt eszköz tehát
: pszichológia.
Segíteni kell nekik abban, hogy megértsék, milyen
rossz szokásokkal rendelkeznek. Ha valóban tanulni akarnak,
meg fognak változni. Mindez nagyon nehéz az elején.
Sok idõt vesz igénybe. Késõbb azonban értékelni
fogják az õszinteséget. Megjön az önbizalmuk,
kialakul a tisztelet érzésük, és segítõkészek
lesznek mások iránt. Az ilyen tanítványok
általában sokkal erõsebben kötõnek az
iskolához, mint a többiek
Kérdés: Milyen minõségek teszik a jó
tanítványt?
Válasz: A megfelelõ filozófia a legfontosabb. Elõször
a tiszteletet kell megtanulniuk. Ha maga tisztel engem, akkor én
is tisztelem. Ha nem tisztel, akkor csak azért jött, hogy
megvásárolja a technikai tudást tõlem. A pénz
valami teljesen más dolog. Nem azért fizet engem, mert megtanítom
valamire. Nem. Azért fizet nekem, hogy fenntartsuk ezt az iskolát:
közmûvek, egyéb fenntartási költségek
stb. Nagyon fontos az önbecsülés is. Szüksége
van mindenkinek önuralomra is. Ha ez hiányzik, a puszta technikával
könnyen sérülést okozhatunk, sõt meg is
ölhetünk másokat. Ha rendelkezik önuralommal és
önbecsüléssel, akkor majd segíteni akar másoknak
is. Ha új tanítványok kerülnek az iskolába,
azok elõször feszengeni fognak. A régi tanítványoknak
segítõkészeknek kell lenniük, hogy az újak
otthonosan érezzék magukat. Ha valakiért teszel valamit,
ne azért tedd, hogy a másik majd viszonozza azt.
Az utolsó minõség: szeretettel kell rendelkezned
bensõdben. A szeretetnek több fajtája létezik,
nemcsak a férfi és nõ közötti szerelem.
Például: önszeretet. Vagy: szeretem a hazámat.
Szeretem ezt a virágot. Az embernek úgy kell szeretnie,
hogy ne várjon szeretetet viszonzásképpen. Ha szeretet
van benned, akkor béke honol benned. Ha béke van benned,
akkor nem lehet benned harag vagy feszültség.
Kérdés: Milyen minõségekkel kell rendelkeznie
az oktatónak?
Válasz: Soha ne mutassa rögtön az érzelmeit –
haragot vagy örömöt. Tartsuk az érzelmeket a lelkünk
mélyén, és csak akkor mutassuk meg õket, ha
fontossá válnak. Ha állandóan dicsérjük
vagy büntetjük tanítványainkat, akkor hozzá
fognak szokni és az érzelmek is megkopnak.
Kérdés: Dél-Kalifornia a legjobban ellátott
piacnak számít a harcmûvészetek szempontjából.
Az egy fõre jutó elsõ osztályú harcmûvészek
száma talán itt a legmagasabb az egész országban.
Ön az 1970-es évek elejétõl tarja nyitva iskoláját.
Véleménye szerint milyen tényezõk járulnak
hozzá a harcmûvészeti iskolák sikeréhez
vagy bukásához manapság?
Válasz: Nem elegendõ a sikerhez, ha jó öklözõ
vagy rugótechnikával rendelkezünk. Torrence-ben szinte
minden sarkon találhat egy harcmûvészeti iskolát.
Harminc-negyven évvel ezelõtt Koreában raktárakban
tartottuk az edzéseket. Manapság az iskolának jó
helyen kell lennie és tiszta, modern felszereléssel rendelkeznie.
Napjainkban nagyon nehéz dolog „komoly” tanítványt
szerezni, aki harcmûvészetet akar tanulni. Helyettük
a nagyközönség jár edzésre. Õk önvédelmi
technikák akarnak elsajátítani, valamint önbizalmat
szerezni. Mindezt gyorsan meg akarják tanulni, s azzal vége.
Ez nem is nevezhetõ „harcmûvészetnek”,
mivel teljes mértékben hiányzik a filozófia
és a lelki fejlõdés. Ha manapság azt várja
az ember a tanítványaitól, hogy 10-20 évig
járjanak az iskolájába, akkor az üzletileg nem
lesz sikeres.
Kérdés: Senki nem akar már hosszú távon
harcmûvészetet tanulni?
Válasz: Százból talán ha egy.
Kérdés: Nem elkeserítõ ez az Ön számára?
Válasz: De, nagyon kiábrándító. Néhányan
komolyan veszik a tanulást, de közben máshol kapnak
állást, megházasodnak vagy fõiskolára
mennek. Mit tehetek én, ha megváltozik az életük?
Nem kérhetem meg a jövendõ tanítványaimat,
hogy öt-tíz évre iratkozzanak be hozzám. Legtöbbjük
számára egy év is túlságosan hosszú
elkötelezettséget jelent. Bármi áron ragaszkodnak
az irányváltás jogához. Ezért mondom,
hogy manapság ne nyisson harcmûvészeti iskolát,
aki gazdag vagy sikeres akar lenni. Másfelõl viszont nekem
ez a munkám és ez az életem. Szeretek tanítani:
gyerekeket, felnõttöket és nõket egyaránt.
Ha valaki ezt nem szereti, akkor tanítani sem képes. Különösen
nem, ha csak az üzleten és a pénzen jár az esze.
Kérdés: Ha a jövõbe tekint, lát-e olyan
harcmûvészeti területeket, amelyekkel szívesen
foglalkozna?
Válasz: A jövõben, ha lesz szabadidõm, szeretnék
Kínába menni, s ott a Saolin templom filozófiáját
tanulmányoznám. Indiába is szívesen elennék,
hogy jógát és meditációt tanulmányozzak.
Mert tudni kell, hogy noha a harcmûvészeteket eltérõ
nevekkel illetjük, a filozófiájuk egy.
Kérdés: Mit tanulmányozna Saolin templomban?
Válasz: Leginkább a meditációt. Mivel a testem
már megöregedett, ezért a fizikai technikák
kevésbé fontosak számomra. Az én koromban,
mind a mai napig, olyan jelentõs Ki-energiával rendelkezem,
hogy bárkit meg tudnék ölni, anélkül, hogy
hozzáérnék, vagyis a puszta nézésemmel.
De számomra , a Ki-Gong-om (belsõ energiamû) már
nem eléggé erõs . Szeretném továbbfejleszteni.
Szeretnék a jövõben elvonulni a hegyek közé
vagy valami egyéb félreesõ helyre, hogy ezekre a
dolgokra figyelhessek.
Kérdés: Ez jól hangzik.
Válasz: Igen (jelentõségtejes csönd). El sem
tudja képzelni, hogy mennyire elfoglalt vagyok manapság.
Tegnap este kilenckor fejeztem be az edzést. Hazamentem, letusoltam,
és már 11 óra volt. Hajnali háromkor felkeltem
és 8.30-ig üzleti ügyeimmel foglalkoztam. Bejöttem
az iskolába, s kilenckor kezdõdtek az edzések. 11-12
óra között rövid szundikálásra lesz
szükségem. Négykor megint kezdõdnek az edzések.
A hétköznapokon ez a napirendem, vasárnap kivételével.
Remélem, hogy eljön az a nap, amikor elvonulhatok egy félreesõ
helyre, s az üzlet világát teljesen elfelejthetem.
Kérdés: Elõfordul, hogy együttdolgozik Bong-Soo
Han vagy Jong S. Kim mesterekkel?
Válasz: Manapság mindegyikünk nagyon elfoglalt. Öt
vagy tíz évvel ezelõtt havonta egyszer találkoztunk.
A hetvenes években eljártunk egy iskolába, hogy lebonyolítsuk
az elõreléptetés övvizsgákat. Mivelhogy
mindegyikünknek saját területe van – például
a különleges fegyverek területén – tudásunkat
megosztjuk a különbözõ iskolákban dolgozó
feketeövesekkel.
Kérdés: Bizonyára nagyon gyümölcsözõ
lehet, ha megoszthatja másokkal a tapasztalatait.
Válasz: Igen, igen.
Kérdés: Szerencséjük volt, hogy mindannyian
ebben a térségben laktak.
Válasz: Kétségtelenül.
Kérdés: Ha visszatekint a harcmûvészeteknek
szentelt életére, mi adja Önnek a legnagyobb elégedettséget?
Válasz: Ha nem foglalkoztam volna a harcmûvészetekkel,
akkor esetleg nem lennék ilyen egészséges. Az emberek
többsége dohányzik, alkoholt iszik, vagy olyan dolgokat
tesz, amelyek nem egészségesek. Az életet idõnként
boldognak, idõnként szomorúnak érezzük.
De mivel rendszeresen foglalkozom a harcmûvészetek edzésével,
ezért képes vagyok arra, hogy mindezeket a dolgokat saját
magam uraljam. Bármi történhet, megõrzöm
a belsõ békém. Nem vagyok fiatal, de a harcmûvészetek
megfiatalítanak.
Ha az emberek elõször találkoznak velem, sokan azt
gondolják, hogy olyan harcmûvészet mestert fognak
látni, aki hatalmas és nagyon erõteljes. Amikor aztán
belépnek az iskolámba, azt gondolják: „Olyan
kis embernek látszik. Hogyan képes minderre?” Gondolja
csak meg! Egy 250 font súlyú embert könnyedén
el tudok dobni, mert a saját testsúlyát használom
fel ellene. Aztán rendszerint bemutatom nekik a gyakorlatot. Ezért
aztán tanítványaim az elsõ perctõl
kezdve bíznak bennem, s ezért is virágzik az iskolám.
Én már nem vagyok fiatal. Ezért is hiszem, hogy differenciáltabban
tudok végiggondolni bizonyos dolgokat, mint például
húsz évvel ezelõtt. Ki látja elõre,
hogy mi történik velünk holnap vagy holnapután.
Talán meghalok. Mostanában sokat gondolkozom ezért
azon, „hogyan is tudnék segíteni az embereknek?”.
Ezt próbálom megvalósítani a tanításom
során. Ha fiatalkoromban más pályát választottam
volna – és nem a harcmûvészetek tanítását
– talán most képtelen lennék erre.
|