Tae-Man Kwon 1941-ben született Dél-Koreában, Andongban. Kilenc éves korában kezdett Taekwondo-val foglalkozmi. Az ötvenes évek közepén áttért a Hapkido-ra, s életébõl negyven évet e harcmûvészetnek szentelt. A Hapkido edzéseket (annak idején Yu Kwon Sul-nak nevezték) Ji Han-Jae irányításával kezdte, s õt tekintik Ji egyik legkorábbi tanítványának. 1964-ben megalapította elsõ iskoláját Inchon-ban, ahol a Koreában állomásozó amerikai hadsereg tagjait képezte. A Koreai Hapkido Szövetség 1971-ben mesteredzõvé (oktatóvá) nevezte ki (léptette elõ), s õ lett a szövetség fõbírója, aki az elõreléptetés- tesztelést (?) irányította, s felelõs volt a követelményének magas szinten tartásáért.

1973-ban, új lehetõségek után kutatva kivándorolt az Egyesült Államokba , majd iskolákat alapított Palos Verdes és Torrance városokban, Kaliforniában. Az ezt követõ években a Nemzetközi Hapkido Egyesület (International Hapkido Association) (Los Angeles) alelnökeként mûködött, és szoros barátságot alakított ki más, Kaliforniában élõ mesterekkel, köztük Bong-Soo Han-nal és Jong S. Kim-mel.

Az évek során komoly hírnevet szerzett magának Dél-Kaliforniában. Kitûnt azzal a képességével, hogy segítse a különbözõ embereket abbéli törekvésükben, hogy az élet minden területén megszerezzék a tisztelet , a fegyelem és az önuralom képességét. Nagyon szeret tanítani, s ez mindenekelõtt abban a figyelmességben nyilvánul meg, amellyel minden egyes tanítványát kezeli. Napjainkig több, mint 3ooo, különbözõ életkorú tanítvánnyal foglalkozott, s oktatói portréja számos harcmûvészeti képeslapban megjelent, mint például az Inside Karate, a Karate Illustrated és az Inside Taekwondo címû lapokban.

A kilencvenes évek elején Ji Han-Jae nagymester kilenc danos mesterré léptette elõ(?), s így ismerték el azokat az érdemeit, amellyel élete során a Hapkido harcmûvészet ügyét szolgálta. Napjainkban a Torrance városban (Kalifornia) mûködõ iskolájában tanít .

Az alábbi beszélgetést 1998. Júliusában készítették Torrance-ben, Kaliforniában. Az interjú egy több órás magnetofonos beszélgetésnek a rövidített változata. Ennek során Kwon nagymester beszél személyes filozófiájáról és mindazokról a tapasztalatokról, amelyeket harcmûvészeti munkásságának öt évtizede során szerzett.

Kérdés: Hogyan került a harcmûvészetek közelébe?
Válasz: A koreai háború után nagyon szegény volt az ország. Azokban az idõkben az ember csak úgy tudta testét és lelkét a legjobban megerõsíteni, ha harcmûvészetekkel foglalkozott. Mint fiatal fiúnak nagyon gyenge volt a testem. Ahogyan látható, az emberek többsége magasabb és erõsebb nálam. Elõször Taekwondot tanultam. Késõbb Hapkido-val kezdtem foglalkozni, mert nem rendelkeztem azzal a testnagysággal és erõvel, amelyre az olyan kemény stílusú harcmûvészeteknél van szükség, mint a Taekwondo. A Hapkido inkább az olyan kistermetû emberekre volt szabva, mint én, mivel ebben lágy stílusú technikákat lehetett használni, csukló feszítéseket és életponti támadásokat.

Kérdés: Hogyan talált rá a Hapkido-ra?
Válasz: Szülõhelyem, Andong nagyon kis hely volt. Ji Han-Jae korábban Yong Sul Choi tanítványa volt, s késõbb Andong-ban nyitotta meg iskoláját. Ott tanultam másokkal együtt.

Kérdés: Volt-e arra lehetõsége, hogy Yong-Sul Choi keze alatt tanuljon?
Válasz: Nem, soha nem tanultam nála. Késõbb, a hatvanas-hetvenes években azonban többször találkoztam vele az oktatók számára szervezett szemináriumokon. A Hapkido-t eredetileg Hapki Yu Kwon Sul –nak nevezték.

Kérdés: Azonos volt a Hapkido-val?
Válasz: Igen, teljes mértékben. Choi nagymester legnevesebb tanítványai voltak: Ji Han-Jae, Kim Moo-Hong és Suh Bok-Sub. Rajtuk kívül volt még sok mester, de nem ismertem mindegyiket.

Kérdés: Volt-e akkoriban öv- rangsor (?) a Hapkido-n belül?
Válasz: Igen, akkoriban fehér, barna és fekete övesek voltak. Csak három öv létezett.

Kérdés: Milyen volt a képzési rendszer a korai években?
Válasz: Amikor a háború után hozzáfogtunk a képzéshez, az iskolák többsége egyáltalán nem hasonlított a mai iskolákra. Az iskolák rendszerint raktárakban voltak. Padló nem volt, helyette piszok. Rizsszalma zsákokat szereztünk, amelyekben babot vagy rizst tároltak. Errefelé semmi ilyesmi nem látható, de Koreában a rizsszalma zsákok használata mindennapi dolognak számított. A zsákokat egy késsel kettéhasítottuk, majd egy vagy két rétegben a földre fektettük õket. Megfogta a port és tompította eséseinket.

Emlékszem, télen a padlót vízzel locsoltuk fel, hogy ne porozzék. Olyan hideg volt, hogy a földre locsolt víz rögtön megfagyott. Az edzés végére persze minden elpárolgott. Az edzések rendszerint két-három óráig tartottak. Egy órás edzés nem létezett. Túlságosan könnyû lett volna, gyorsan eltelt volna az idõ. Egy hét után a rizses zsákok teljesen szétmentek. Újabb zsákokat kellett leteríteni.

Amikor olyan magas szintû rúgásokat gyakoroltunk, mint a forgó rúgás, akkor mindig elvágtuk a lábunkat a rizsszõnyeggel. Mivel az edzést nem lehetett félbehagyni, azért lábfejünket spárgával tekertük körül jó szorosan. Néhány hét múlva ezek a sérülések tökéletesen begyógyultak.

Kérdés: Milyen volt a felszerelésük?
Válasz: Akkoriban nem nagyon volt felszerelésünk. Szereztünk a hadseregtõl kiselejtezett sportzsákokat , s azokból készítettünk öklözõ zsákokat (?). Aztán kerítettünk rizszsákokat is, jól megtömtük rizzsel, s így kemény rúgó és öklözõ zsákokra tettünk szert

Kérdés: Tartottak edzéseket a szabad levegõn is?
Válasz: Télen reggel ötkor keltünk. Kimentünk a hegyekbe és a hóban tartottuk az edzést. Nagyon érdekes volt. Ha az ember hegynek fölfelé fut, s közben fatörzseket kell átugrálnia, akkor ugyancsak gyorsan kell szednie a lábát. Ha nagyokat lép, vagy lassan fut, elcsúszhat és legurul a lejtõn. Bokánkat vastagon rongyokba bugyoláltuk, ami melegen tartotta és megtámasztotta a lábunkat.

Manapság, ha rúgásokat akarunk tanítani a tanítványoknak, rendszerint hosszú idõbe kerül, amíg elsajátítják õket. Azokban az idõkben sokkal hamarabb megtanultuk a rúgásokat, mert az edzésidõk hosszabbak voltak, és teljes erõnkkel azon voltunk, hogy testünket minél hamarabb megerõsítsük.

Kérdés: Mindebbõl az is következik, hogy napjainkban az edzések teljesen mások. Ugye?
Válasz: Igen, nagyon különböznek. A mai edzéseket egyszerûen nem lehet összehasonlítani a régiekkel. Akkoriban arra törekedtünk, miként tudnánk minél jobban megerõsíteni testünket. Az edzés után hosszú-hosszú ideig az iskolában maradtunk. A tanítványok kötelességei közé tartozott egyébként, hogy edzés után kitakarítsák az iskolát.

Kérdés: Ez nem nagyon érvényes a mai iskolákra?
Válasz: Néhány önkéntes mindig akad. De az emberek többségének nincs ideje edzés után. Mindig nehézséget jelent, ha az ember segítséget kér valakitõl. S mivel fizetnek az edzésért, azt gondolják, hogy a takarítást a személyzetnek kellene elvégeznie. Nem számít, hogy ki piszkította össze e termet. Pedig mindenkinek rendet kellene maga után hagynia, mert csak így tudja tiszteletét kifejezni a másik iránt.

Kérdés: Miért jött annak idején az Egyesült Államokba?
Válasz: 1973-ban érkeztem az Államokba hét vagy nyolc más Hapkido mesterrel együtt, néhány Dél-Kaliforniában élõ kollégám biztatására és meghívására. Ideiglenes munkavállaló vízummal rendelkeztünk. Aztán úgy döntöttem, hogy maradok. Koreában fõiskolás koromban megvolt a saját iskolám, és éveken keresztül oktattam amerikai katonákat. A közlegények tanítása hitette el velem, hogy boldogulnék Amerikában is.

Kérdés: Gondolom, nagyobb lehetõségei voltak akkoriban a Hapkido oktatásnak Amerikában, mint Koreában.
Válasz: Igen. Koreában túlságosan sok harcmûvészeti iskola és oktató volt már akkoriban is. Dél-Kaliforniában a nyolcvanas évek végén ott volt Bong-Soo Han mester, majd 1971 körül Jong S. Kim mester. De az övéken kívül nem volt sok Hapkido iskola.1974-ben mi hárman aztán létrehoztunk egy Hapkido szövetséget.

Kérdés: Még mindig együtt vannak?
Válasz: Régi barátok vagyunk. Manapság mindegyikünknek megvan a saját szövetsége, de azért szoros az együttmûködés.

Kérdés: Alakított az oktatás technikáján, hogy közelebb kerüljön az amerikai igényekhez?
Válasz: Amikor Koreában éltem, naponta két-három órás edzéseket tartottunk, a hét hat napján dolgoztunk, nem egyszer még vasárnap is. Akkoriban egy elsõ osztályú fekete övet körülbelül két év alatt lehetett megszerezni, ami körülbelül 700 technika elsajátítását jelentette. Amerikában a tanítványaim egy órás edzéseken vesznek részt, heti néhány alkalommal. Az én iskolámban egy elsõ osztályú fekete övet körülbelül három és fél év alatt lehet megszerezni. De maguk a rendszerek eltérõek, mivel a tanítványaimnak sokkal kevesebb idejük van.

Kérdés: Ön tehát összesûrítette az anyagot és csökkentette a technikák számát.
Válasz: Így van. Koreában például én még 18 különbözõ nyomásponti technikát tanultam és tanítottam. Ideát képtelen vagyok ennyi technikát megtanítani, mert hamar elszalad egy hónap. Kevesebbet mutatunk a tanítványainknak, de jobban hangsúlyozzuk a minõséget. Ezért öt technikát tanítok meg a tizennyolcból. És még akkor is csak egy technikát tanítottam meg az önvédelemre. Manapság tehát ugyanazokat a Hapkido technikákat tanítom, amelyeket én tanultam, csak kevesebbet.

Kérdés: Módosított-e az évek során a Hapkido technikákon a hatékonyság növelése érdekében?
Válasz: Koreában az oktató mutat a tanítványnak egy technikát. A tanítványnak száz százalékosan el kell fogadnia mindazt, amit mondanak neki. Nem változtathat a technikán, nem vitatkozhat az oktatójával. Egy dolgot tehet: minél többet gyakorolja a technikát. Ebben az országban ez másként van. Ha én magát tanítom, elõfordulhat, hogy egy-egy technika nem mûködik. Maga megkérdezi, hogy mi ennek az oka. Nekem válaszolnom kell. Ezért aztán elmondom, hogy én másként csinálnám a maga testtípusával. Ha magas növésû valaki, akkor így kell csinálnia. Ha nõrõl van szó, vagy kevésbé erõs férfirõl, akkor egy másik mód fog mûködni. Ebben az értelemben a Hapkido-t továbbfejlesztettem. Vannak persze olyan technikák, amelyek nem praktikusak és ritkán válnak be (mûködnek). Ezeket ma már nem tanítom, csak a legmagasabb szinten. Mindennek az az oka, hogy az ember idõbeosztása olyan zsúfolt.

Kérdés: Vannak-e az oktatással kapcsolatos különleges élményei?
Válasz: Emlékszem az egyik tanítványomra, aki rendõrtiszt volt. Egyszer megtanítottam neki egy nyomásponti technikát. Nem sokkal késõbb sikeresen felhasználta ezt a technikát, amikor kis energiával kimozdított testhelyzetébõl egy nála jóval nagyobb, makacskodó delikvenst. Másnap nagyon izgatottan jött be: „Kwo mester, már használnom is kellett a technikát. És mûködött!” Nem sokat gondolkozott rajta, egyszerûen csak megcsinálta. Ellenfele meg volt döbbenve. Nagyon büszkévé tett annak a tudata, hogy mûködött egy általam tanított technika. Boldoggá tesz, ha segíteni tudok valakin, aki tapasztalatlan és nem biztos abban, hogy valóságos helyzetben meg tudja magát védeni. Az ilyen dolgokra emlékszem leginkább.

Kérdés: Manapság a tanítványokat gyakran megzavarják azok a hasonlóságok, amelyek a Hapkido és más, eklektikus harcmûvészetek között vannak, mint például a Hwa Rang Do vagy a Kuk Sool Won között. És valóban, a kezdõk számára ezek azonos technikáknak tûnnek. Mit tesz akkor, ha a tanítványai arra kérik, hogy magyarázza el az eltéréseket?
Válasz: Lássunk egy példát. Tegyük fel, Ön iskolát akar nyitni. Mondjuk, a Hapkido tudása a Ji Han-Jae által tanított rendszerben gyökerezik, de Ön mégis úgy dönt, hogy néhány technikát máshogyan fog tanítani, mert azok jobban beválnak a gyakorlatban. Noha gyökerei a Ji Han-Jae féle rendszerben vannak, a harcmûvészetet mégis kicsit másképpen ûzi. Ez már nem száz százalékosan a Ji Han-Jae féle Hapkido. Még Hapkido-nak nevezzük, de már valami más. Aztán Ön tanulmányozza a Kempo-t – esetleg új technikákat dolgoz ki és ezeket is hozzáadja az eredeti rendszerhez. És elõbb utóbb eljut arra a pontra, amikor már nem beszélhetünk többé Hapkido-ról. Keres egy új nevet ennek a stílusnak. Olyan új stílusról van szó, amely a Hapkido-ban gyökerezik. Elõfordulhat aztán, hogy az Ön által kidolgozott rendszert új névvel illeti, mert Ön nevet akar szerezni a szakmában. Néha az is elõfordul, hogy az új rendszer létrehozója megtagadja a gyökereket. Történetileg nézve a legtöbb harcmûvészetnek neve sincsen. Ezek egyszerûen technikák gyûjteményei. Akárhogyan, a harcmûvészetek így alakultak ki történetileg.

A Hapkido, Kuk Sool Won és a Hwa Rang Do hasonlítanak egymásra és mégis különböznek is egymástól. Például az egyikben több kínai hatás található, s ez a technikák eltérõ végrehajtásában jelentkezik.

Kérdés: mindegyik harcmûvészetre igaz, hogy az idõk során növekszik és fejlõdik. Milyen fejlõdésen ment keresztül a Hapkio?
Válasz: A napjainkban gyakorolt Hapkido lényegében megegyezik a negyven ével ezelõtt ûzött Hapkido-val. Voltak persze mesterek, akik új technikákkal gazdagították. Bõvült abban az értelemben is, hogy az eredeti technikák új kombinációit is használják.

Kérdés: Amikor a „kombináció” szót használja, arra gondol, hogy egyes technikákat összekapcsoltak, és így új és bonyolultabb kombinációkat hoztak létre?
Válasz: Igen, errõl van szó.

Kérdés: Sokat változott a Hapkido az elmúlt húsz év során?
Válasz: Sokat. Itt és Koreában is számtalan modern stílust fejlesztettek ki. Koreában Oh Se-Lim, a Koreai Hapkido Szövetség (Korea Hapkido Federation) elnöke kedvezõ légkört teremtett ahhoz, hogy egységben tartsa a szövetség embereit.

Kérdés: Hogyan fog fejlõdni a Hapkido a jövõben?
Válasz: Úgy gondolom, nagyobb súlyt fognak fektetni a lelki (mentális) fegyelemre, a test és a lélek integrálására. Nagyon sokan vannak például, akik nem rendelkeznek természetes ügyességgel vagy hiányzik az önbizalmuk, és gyenge a testük. Ha csak fizikai gyakorlatokat /technikákat akarunk az ilyeneknek megtanítani, nem sok eredménye lesz. Lehetetlen megtanítani õket arra, hogyan hajtsanak végre egy megfelelõ oldalrúgást, öklözést vagy dobást. Elõször lelkileg kell megerõsíteni õket, s csak aztán következhet a testük. Érezniük kell: „A lelkemet már ellenõrzöm (uralom), most hozzáfoghatok a testem edzéséhez.”

Kérdés: Tehát úgy gondolja, hogy a jövõben nagyobb súlyt kell majd fektetni a lélek megerõsítésére (edzésére)?
Válasz: Így van. Ez hiányzik most az embereknek. Ez teszi majd a harcmûvészet oktatókat igazán sikeressé. Ha az ember csak egy technikát akar elsajátítani, számtalan videó vagy könyv áll rendelkezésére. A harcmûvészet filozófiájának elsajátítása nélkül veszélyes lehet egy-egy technika megtanítása. Csak egy példa: a tanítványból bandita is válhat. Mondjuk, ha a barátomat otthon tanítom a garázsban, akkor is adhatok neki a puszta technikánál valami többet: a harcmûvészet történelmét, filozófiáját, tiszteletet.

Kérdés: Biztos vagyok abban, hogy az évek során jelentkeztek Önnél olyan emberek is az iskolába, akiknek jellemük, morális alapállásuk megkérdõjelezhetõ volt. Hogyan kezeli az ilyen helyzeteket?
Válasz: Rendszerint azt mondom nekik: „Nem fogja tudni megtanulni ezt a harcmûvészetet.” Legtöbben persze nem hisznek nekem. Azt mondják: „Miért ne tudnám megtanulni?” Mire én: „Úgy látom, maga így meg így viselkedik. Rossz szokásai vannak. És mivel nem tud változtatni ezeken a szokásokon, a harcmûvészetet sem fogja tudni elsajátítani.” Emberünk aztán igen megharagszik – nem énrám, hanem saját magára. Látja, ahogyan a többiek tanulnak és azt gondolja magában: „Ez nem mehet így tovább! Én is meg akarom tanulni.” Az általam használt eszköz tehát : pszichológia.

Segíteni kell nekik abban, hogy megértsék, milyen rossz szokásokkal rendelkeznek. Ha valóban tanulni akarnak, meg fognak változni. Mindez nagyon nehéz az elején. Sok idõt vesz igénybe. Késõbb azonban értékelni fogják az õszinteséget. Megjön az önbizalmuk, kialakul a tisztelet érzésük, és segítõkészek lesznek mások iránt. Az ilyen tanítványok általában sokkal erõsebben kötõnek az iskolához, mint a többiek

Kérdés: Milyen minõségek teszik a jó tanítványt?
Válasz: A megfelelõ filozófia a legfontosabb. Elõször a tiszteletet kell megtanulniuk. Ha maga tisztel engem, akkor én is tisztelem. Ha nem tisztel, akkor csak azért jött, hogy megvásárolja a technikai tudást tõlem. A pénz valami teljesen más dolog. Nem azért fizet engem, mert megtanítom valamire. Nem. Azért fizet nekem, hogy fenntartsuk ezt az iskolát: közmûvek, egyéb fenntartási költségek stb. Nagyon fontos az önbecsülés is. Szüksége van mindenkinek önuralomra is. Ha ez hiányzik, a puszta technikával könnyen sérülést okozhatunk, sõt meg is ölhetünk másokat. Ha rendelkezik önuralommal és önbecsüléssel, akkor majd segíteni akar másoknak is. Ha új tanítványok kerülnek az iskolába, azok elõször feszengeni fognak. A régi tanítványoknak segítõkészeknek kell lenniük, hogy az újak otthonosan érezzék magukat. Ha valakiért teszel valamit, ne azért tedd, hogy a másik majd viszonozza azt.

Az utolsó minõség: szeretettel kell rendelkezned bensõdben. A szeretetnek több fajtája létezik, nemcsak a férfi és nõ közötti szerelem. Például: önszeretet. Vagy: szeretem a hazámat. Szeretem ezt a virágot. Az embernek úgy kell szeretnie, hogy ne várjon szeretetet viszonzásképpen. Ha szeretet van benned, akkor béke honol benned. Ha béke van benned, akkor nem lehet benned harag vagy feszültség.

Kérdés: Milyen minõségekkel kell rendelkeznie az oktatónak?
Válasz: Soha ne mutassa rögtön az érzelmeit – haragot vagy örömöt. Tartsuk az érzelmeket a lelkünk mélyén, és csak akkor mutassuk meg õket, ha fontossá válnak. Ha állandóan dicsérjük vagy büntetjük tanítványainkat, akkor hozzá fognak szokni és az érzelmek is megkopnak.

Kérdés: Dél-Kalifornia a legjobban ellátott piacnak számít a harcmûvészetek szempontjából. Az egy fõre jutó elsõ osztályú harcmûvészek száma talán itt a legmagasabb az egész országban. Ön az 1970-es évek elejétõl tarja nyitva iskoláját. Véleménye szerint milyen tényezõk járulnak hozzá a harcmûvészeti iskolák sikeréhez vagy bukásához manapság?
Válasz: Nem elegendõ a sikerhez, ha jó öklözõ vagy rugótechnikával rendelkezünk. Torrence-ben szinte minden sarkon találhat egy harcmûvészeti iskolát. Harminc-negyven évvel ezelõtt Koreában raktárakban tartottuk az edzéseket. Manapság az iskolának jó helyen kell lennie és tiszta, modern felszereléssel rendelkeznie. Napjainkban nagyon nehéz dolog „komoly” tanítványt szerezni, aki harcmûvészetet akar tanulni. Helyettük a nagyközönség jár edzésre. Õk önvédelmi technikák akarnak elsajátítani, valamint önbizalmat szerezni. Mindezt gyorsan meg akarják tanulni, s azzal vége. Ez nem is nevezhetõ „harcmûvészetnek”, mivel teljes mértékben hiányzik a filozófia és a lelki fejlõdés. Ha manapság azt várja az ember a tanítványaitól, hogy 10-20 évig járjanak az iskolájába, akkor az üzletileg nem lesz sikeres.

Kérdés: Senki nem akar már hosszú távon harcmûvészetet tanulni?
Válasz: Százból talán ha egy.

Kérdés: Nem elkeserítõ ez az Ön számára?
Válasz: De, nagyon kiábrándító. Néhányan komolyan veszik a tanulást, de közben máshol kapnak állást, megházasodnak vagy fõiskolára mennek. Mit tehetek én, ha megváltozik az életük? Nem kérhetem meg a jövendõ tanítványaimat, hogy öt-tíz évre iratkozzanak be hozzám. Legtöbbjük számára egy év is túlságosan hosszú elkötelezettséget jelent. Bármi áron ragaszkodnak az irányváltás jogához. Ezért mondom, hogy manapság ne nyisson harcmûvészeti iskolát, aki gazdag vagy sikeres akar lenni. Másfelõl viszont nekem ez a munkám és ez az életem. Szeretek tanítani: gyerekeket, felnõttöket és nõket egyaránt. Ha valaki ezt nem szereti, akkor tanítani sem képes. Különösen nem, ha csak az üzleten és a pénzen jár az esze.

Kérdés: Ha a jövõbe tekint, lát-e olyan harcmûvészeti területeket, amelyekkel szívesen foglalkozna?
Válasz: A jövõben, ha lesz szabadidõm, szeretnék Kínába menni, s ott a Saolin templom filozófiáját tanulmányoznám. Indiába is szívesen elennék, hogy jógát és meditációt tanulmányozzak. Mert tudni kell, hogy noha a harcmûvészeteket eltérõ nevekkel illetjük, a filozófiájuk egy.

Kérdés: Mit tanulmányozna Saolin templomban?
Válasz: Leginkább a meditációt. Mivel a testem már megöregedett, ezért a fizikai technikák kevésbé fontosak számomra. Az én koromban, mind a mai napig, olyan jelentõs Ki-energiával rendelkezem, hogy bárkit meg tudnék ölni, anélkül, hogy hozzáérnék, vagyis a puszta nézésemmel. De számomra , a Ki-Gong-om (belsõ energiamû) már nem eléggé erõs . Szeretném továbbfejleszteni. Szeretnék a jövõben elvonulni a hegyek közé vagy valami egyéb félreesõ helyre, hogy ezekre a dolgokra figyelhessek.

Kérdés: Ez jól hangzik.
Válasz: Igen (jelentõségtejes csönd). El sem tudja képzelni, hogy mennyire elfoglalt vagyok manapság. Tegnap este kilenckor fejeztem be az edzést. Hazamentem, letusoltam, és már 11 óra volt. Hajnali háromkor felkeltem és 8.30-ig üzleti ügyeimmel foglalkoztam. Bejöttem az iskolába, s kilenckor kezdõdtek az edzések. 11-12 óra között rövid szundikálásra lesz szükségem. Négykor megint kezdõdnek az edzések. A hétköznapokon ez a napirendem, vasárnap kivételével. Remélem, hogy eljön az a nap, amikor elvonulhatok egy félreesõ helyre, s az üzlet világát teljesen elfelejthetem.

Kérdés: Elõfordul, hogy együttdolgozik Bong-Soo Han vagy Jong S. Kim mesterekkel?
Válasz: Manapság mindegyikünk nagyon elfoglalt. Öt vagy tíz évvel ezelõtt havonta egyszer találkoztunk. A hetvenes években eljártunk egy iskolába, hogy lebonyolítsuk az elõreléptetés övvizsgákat. Mivelhogy mindegyikünknek saját területe van – például a különleges fegyverek területén – tudásunkat megosztjuk a különbözõ iskolákban dolgozó feketeövesekkel.

Kérdés: Bizonyára nagyon gyümölcsözõ lehet, ha megoszthatja másokkal a tapasztalatait.
Válasz: Igen, igen.

Kérdés: Szerencséjük volt, hogy mindannyian ebben a térségben laktak.
Válasz: Kétségtelenül.

Kérdés: Ha visszatekint a harcmûvészeteknek szentelt életére, mi adja Önnek a legnagyobb elégedettséget?
Válasz: Ha nem foglalkoztam volna a harcmûvészetekkel, akkor esetleg nem lennék ilyen egészséges. Az emberek többsége dohányzik, alkoholt iszik, vagy olyan dolgokat tesz, amelyek nem egészségesek. Az életet idõnként boldognak, idõnként szomorúnak érezzük. De mivel rendszeresen foglalkozom a harcmûvészetek edzésével, ezért képes vagyok arra, hogy mindezeket a dolgokat saját magam uraljam. Bármi történhet, megõrzöm a belsõ békém. Nem vagyok fiatal, de a harcmûvészetek megfiatalítanak.
Ha az emberek elõször találkoznak velem, sokan azt gondolják, hogy olyan harcmûvészet mestert fognak látni, aki hatalmas és nagyon erõteljes. Amikor aztán belépnek az iskolámba, azt gondolják: „Olyan kis embernek látszik. Hogyan képes minderre?” Gondolja csak meg! Egy 250 font súlyú embert könnyedén el tudok dobni, mert a saját testsúlyát használom fel ellene. Aztán rendszerint bemutatom nekik a gyakorlatot. Ezért aztán tanítványaim az elsõ perctõl kezdve bíznak bennem, s ezért is virágzik az iskolám.
Én már nem vagyok fiatal. Ezért is hiszem, hogy differenciáltabban tudok végiggondolni bizonyos dolgokat, mint például húsz évvel ezelõtt. Ki látja elõre, hogy mi történik velünk holnap vagy holnapután. Talán meghalok. Mostanában sokat gondolkozom ezért azon, „hogyan is tudnék segíteni az embereknek?”. Ezt próbálom megvalósítani a tanításom során. Ha fiatalkoromban más pályát választottam volna – és nem a harcmûvészetek tanítását – talán most képtelen lennék erre.

Forrás: Marc Tedeschi: HAPKIDO: Traditions, Philosophy, Technique )

Fordítás: Diamond S.E.